a sokadik első lépés

Hát, -amivel nem kezdünk mondatot- ez is elérkezett. gondoltam ma azért pötyögök valamit, ha már Szeptember 27.e van. Pontosan. Pontosan egy (azaz 1) éve élek itt, ahol élek. Hihetetlen gyorsan elrepült ez az egy év, csak kapkodom a fejemet. Történt sok minden, megismertem pár új embert, valamint kezdek talán beilleszkedni az itteni társadalomba. Bár az eltelt idő után egyre inkább úgy érzem, hogy nem akarok. Ezek nagyon buták, sajnos ezt teszi, ha egy olyan világban élsz, ahol mindent készen kapsz. Apró dolgok, amik otthon egyértelműek, itt egyáltalán nem azok. Nem is kell messze mennem, elég ha bemegyek dolgozni. Felveszem, illetve felvenném a rendelést, ha lenne fogalma az illetőnek róla, hogy mit is akar enni. A kedvencem, amikor úgy jön oda a pulthoz, hogy "kérek egy.... majd 3 perc csönd, mert az elmúlt negyed órában, amit azzal töltött, hogy a menüt nézegette, nem volt ideje kiválasztani mit is akar. Ja teszem hozzá, hogy úgy jönnek be az üzletbe, hogy nem köszönnek, de ez itt teljesen általános, csak én vagyok fennakadva ezen. És ha épp háttal vagyok a vendégtérnek, akkor inkább vár 5 percet, míg megfordulok, ha nem veszem észre, minthogy odaböfögjön egy hellót. Na mindegy, lassan túlteszem magam rajta. Na de térjünk vissza emberünkhöz a pultnál, szóval kér egy... mix kebabot. De ennyi, egy mix kebabot. Még én érzem magam hülyének, mikor visszakérdezek, hogy a hétféle mix kebabunk közül vajon melyikre gondol. Onnantól még 3 perc mire kitalálja és ennyi. Akkor persze meg kell kérdeznem, hogy mit kér bele, mert magától nem mondaná ám az agyhalott. Kedvencem még, mikor befejezi a rendelést, megkérdezem, hogy kér e még valamit, majd a nemleges válaszra kinyomtatom a blokkot, majd hozzáteszi, hogy még egy pepsit. Anyád! De tényleg! Na jó, talán még egy kicsit panaszkodom, aztán lesz jó is ígérem. Hogy is állunk most? Henrynél vagyok, mióta elkezdtem dolgozni. Sokat mentem az utóbbi időben, volt, hogy több hetet egyben. Ez arra volt jó, hogy megtömjem a zsebeimet, meg arra, hogy az összes energiatartalékomat felemésszem. Mivel változások vannak az életemben, ami a legnagyobb teher megszűnését jelenti, megelégeltem, hogy nincs életem és ezt szóvá is tettem. Kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ennyit dolgozni, mert egyszerűen nem tudom kipihenni magamat. Egy szabadnap az arra jó, hogy semmire. Kimosom a ruháimat, aztán nagyjából ennyi. Kipihenni magam nem tudom, arra nem elég. Ezt befejeztem, ha sürgősen nem változnak a dolgok, még lehet, hogy más munka után is nézek. Hova a feltételes mód mi? Már néztem is. Na de ne rohanjunk ennyire előre. Volt a minap egy beszélgetésem Henryvel, arra jutottam, hogy maradok. Próbál megoldást találni, hogy mindenkinek jó legyen. Az elmúlt másfél hétben későbbre megyek, van, hogy korábban eljöhetek, szóval valami alakul. Azt tudom, hogy a pénzem ezután nem lesz annyi, mint korábban, de szerencsére ez már nem is érdekel. Mint említettem -nemsokára- sikerül megszabadulnom egy tehertől. Onnantól elkezdhetek végre élni, és nem kell -annyit- stresszelnem a dolgokon, mint korábban. Persze az élet ettől még nem áll meg, sőt, talán végre elkezdhetek szépen lassan gyűjtögetni az eredeti tervre. Jó itt, de nem változott meg a jövőképem, nem akarok sokáig itt maradni. A nyitóbeszédemben leírt dolgok miatt leginkább. Aki ismer az tudja, hogy az emberi butaságon kívül elég kevés dolog tud kiakasztani. Szóval lényeg a lényeg, meg akarom nézni még mindig magamnak azt a jó Ausztráliát. Más. Mostanában járok többet Liverpoolba is, van, hogy konkrét céllal, elverni a pénzemet, van, hogy csak nézelődni. Bár a leginkább azért akarok többet menni, hogy találkozhassak valakivel. Az egyik októberi posztomban írtam egy lengyel lányról, akibe akkor teljesen beleestem. Na most ez a dolog erősödött, az egyetlen hiba a dologban, hogy csak részemről. Bízom benne, hogy változni fog ez a dolog. Most ezt leírva igazából arra kell rájönnöm, hogy nekem az is jó lenne, ha Ő akarna többet, de az is, ha én kevesebbet. Persze most az elsőnek jobban örülnék, de valljuk be, szenvedni nem akarok. Bár konkrétan még csak egyszer mentünk el kávézni, meg egyszer vittem haza a reptérről, de szinte folyamatos kontaktban vagyunk a zinternet segítségével. Persze ez sem annyira az Ő érdeme, mint inkább az enyém, de ez van. Küzdök még egy darabig az biztos, elhatároztam, hogy most a lassú víz taktikát fogom alkalmazni, amit sosem tudtam, mert rohadt türelmetlen vagyok. És igazából küzdök is, majdhogynem már a nem kívánt szenvedési fázisban vagyok, de még bírom. Most meglepem majd születésnapjára egy koncerttel, talán azzal szerzek egy pár piros pontot. Na majd meglátjuk. A mindennapok egyébként elég egyhangúak. Főként azért is, mert az egy szabadnapomon sincs nagyon társaságom. Bár néha picit örülök is ennek, nem árt néha egyedül lenni. Van, hogy besokalok az emberektől, főleg a munkám miatt. Ja igen, van szobatársam. Ez merőben új fordulat az életemben, sosem laktam ég együtt senkivel egy szobában, persze, ha nem vesszük figyelembe a gyermekként eltöltött éveket bátyámmal közös szobában. De ez most más. Igazából nem zavar, meg örülök is a dolognak, jól megférünk egymás mellet. Na jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kéne egy külön szoba, de szerintem ezzel Szid is így van. Majd alakul ez is, ahogy minden más is. A héten elkezdődött az idei tanév is. Teljesen új emberekkel kerültünk össze. Itt talán majd merek is kibontakozni, mert elsőre az jött le, hogy nem vagyok alacsonyabb szinten tudásban, mint a többiek. 
Summázva a dolgokat. Eltelt egy év. A terv, hogy letudjam a tartozásomat -bár nem úgy, ahogy akartam, de- megvalósulni látszik. Az angolom egész jól fejlődik. A zsebem sem üres. Nem aggódok a holnap miatt. Csak remélni mertem, hogy egyszer ezt újra érezhetem. Ennyi idő -meg ostoba ember- után azért akad némi honvágy, viszont most aztán tényleg nem tudok hazaköltözni. Viszont még az is lehet, hogy betelik teljesen, és fogom magam és veszek egy tanyát otthon, aztán lesz ami lesz. De ez is várat magára még pár évet. Majd kiderül. Nem látok a jövőbe, látni a jövőt semmire sem jó!